Nem emlékszünk a csecsemőkorunkra

March 20, 2016

 

Állítja egy cikk, rögtön hozzátéve némi tudományos magyarázatot is.  

Igaz, hogy nem tudom felidézni azokat a vidám perceket, mikor édesanyám vagy édesapám pelust cserélt nálam, bár gondolom önfeledten boldog lehettem a művelet után.  Arról sincs sok emlékképem, hogyan gügyöréztem rugkapálva az ágyikomban. Biztos nem tudom megmondani azt sem, melyik volt az első kedvenc játékom, illetve  melyik játékot próbáltam elrágcsálni, amikor jött a fogam.

A kötelező oltásokra sem emlékszem, holott anya szerint  olyan hangosan és hosszan sírtam minden egyes oltás alkalmával, hogy azt elképzelni sem lehet.

Szóval biztos van igazság a cikk állításában.

Az viszont biztos, hogy van egy olyan emlék, amit még nyitott szemmel is mindig látok a mai napig és biztos, hogy egyéves korom előtti időszakból van.

Már gyereknek is elég eleven voltam, amikor lehetett  mozogtam, forogtam és nézelődtem. Később az elevenségemnek köszönhetően  napi szinten megjelenő újabb és újabb foltok, sérülések, karcolások kisérték mindennapjaim.

 

Szóval aznap apára voltam rábízva, anya nem volt ott. Nem tudom hol volt és mit csinált, de mi apával ketten voltunk a nagyiék konyhájában. Egész pontosan én a konyhaasztalon, apa pedig az asztal előtt. Éppen az  aznapi egyik boldog pillanatra készültünk, a peluscserére. Legalábbis számomra ezek nagyon boldog pillanatok lehettek minden áldott nap. Apát nem kérdeztem erről, valószínűleg ő nem volt olyan boldog ilyenkor.

Már túl volt a kicsomagolási és törölgetési szakaszon. Éppen próbált megszabadulni az "előző cucctól". Egyik kezével az én lábam fogta az asztalon, a másik kezében ott volt a "cucc" amit szeretett volna lerakni valahová, bárhová. De hirtelen rájött, hogy feloldhatalan problémával kell szembenéznie. Nincs harmadik keze és a tiszta pelus elérhetetlen távolságra volt az asztaltól. Letette a földre az előző "cuccot", elengedett engem és elindult a tiszta pelusért.

 

Én persze csak erre vártam. Boldogan rúgtam egyet a szabaddá vált lábammal és  átfordultam hasra. Kicsit szétnéztem ,majd úgy éreztem most van itt a remek alkalom egy újabb mászásra. Szokott  gyors tempómban az asztal széle felé vettem az irányt. Már éppen az asztal széléről készültem lelógni, mikor apa visszaért és ismét megragadta a lábam. No ez a kép él a legemlékezetesebben bennem a mai napig. Apa a lábamat fogja, én lógok a kezében az asztal felett és érzem a félelmét. Érzem, ahogy megáll és mozdulni sem mer.

Nem hiszi el, hogy ezt megúsztuk. Még pár pillanatig áll, engem a lábamnál tartva, majd feleszmél, letesz az asztalra és leül az asztal melletti hokedlire. És csak ül. És csak fogja a lábam. Ma felnőtt fejjel tisztán érzem minden gondolatán az izzadságcseppeket. Ma már értem is mit érezhetett. De ott akkor az asztalon számomra ez nem jelentett semmit, legalábbis azt hiszem. Illetve biztos én is megilyedtem és ezért ívódott belém ez az emlékkép. Világosan, tisztán látom a mai napig. Az az érdekes, hogy soha nem beszéltünk erről apával azóta sem. Mégis egyfajta cinkosságot, összetartozást jelent számomra ez az eset.

Köszi Apa.

Please reload

Please reload

September 2, 2019

Please reload