Belőlem hiányzik az "ara" gén!

March 24, 2016

 

A fenti kijelentés nem tőlem, hanem Sarah Jessica Parkertől származik. A népszerű sorozat a Szex és New York nem tartozik a kedvenceim közé, nekem kicsit mesterkélt. De van úgy, hogy előbb érek az edzőterembe és a futópadon kénytelen vagyok félórán át a Szex és New York szereplőinek roppant nehéz életét néznem. Na jó, azért annyira nem szenvedek, sőt néha kifejezetten jó beszólások vannak a sorozatban.

 

Ez a "belőlem hiányzik az ara gén " is ilyen. A lányok a szokásos, munkásnőkre egyébként jellemző reggelijüket költik el egy new yorki étteremben és Carrie közelgő esküvőjének frász hangulatáról beszélgetnek a fogalmam nincs melyik évad, melyik részében.

Carrie betegesen fél a házasságtól, olyannyira, hogy a viccnek szánt esküvőiruha próba után tiszta kiütéses lett a teste a mennyasszonyi ruhától.

 

Azon gondolkodtam, milyen lenne az "ara" gén, ha létezne?  Miért van az, hogy egyesek megőrülnek, hogy arák lehessenek, míg mások megőrülnek, nehogy feleségek legyenek. Kit, miért motivál a férjhezmenés gondolata?

 

Amikor fiatalabb voltam, tudom vágytam a férjhez menésre. Valami olyasmi volt ez, hogy engem is szeretne valaki maga mellé. Igen ez olyan fontosnak tűnt akkor. Később persze rájöttem, nem papírfüggő, hogy valaki engem szeretne maga mellé. A papírnak ehhez semmi köze. Papírral és papír nélkül is lehet rossz és nagyon jó egy kapcsolat. Mégis fiatalon jó volt arról álmodozni, hogy van valaki, jön valaki, aki engem szeretne annyira, hogy a nagyvilág előtt társául fogad.

 

Később persze férjhez mentem és a házasságunk mindenről szólt, csak a papírról nem. Voltak jó, kevésbé jó és nagyon nehéz időszakok, de egyikre sem azért emlékszem, mert papírunk volt róla. 11 évet éltünk együtt egy igazi párkapcsolatban, barátként, partnerként, jó és kevésbé jó szexuális hullámokkal.  Élveztem a házaséletet, a biztonságérzetet, a valakihez tartozás érzését. Nem, nem ezért mert képtelen vagyok megállni a magam lábán, hanem azért, mert egyszerűen jó valakihez tartozni. Határozottan állíthatom belőlem akkor és ott nem hiányzott az "ara" gén. Házasságunk nem válás, hanem egy tragédia miatt ért véget.

 

A tragédia után azonban eltűnt belőlem az "ara" gén, egyszerűen felszívódott. Elképzelni sem tudtam volna, hogy ismét erős kötelékkel tartozzak valakihez. Megjegyzem ezt a pasik is érezték és nagyon kedvelték. Messziről sütött rólam, nem akarok férjhez menni és szépen azokat vonzottam be, akik olyan valakire vágytak, akiben nincs "ara"gén. Nem hajtja az esküvőt.

 

Ma  már ismét van bennem "ara" gén. Nem, nem hajtom az esküvőt, a papírt, de igen vágyom arra, hogy valakihez tartozzam ismét. Valakivel társak legyünk jóban, rosszban, a szó nem elcsépelt formájában.

 

Ma érettebb fejjel azt gondolom, mindenkiben van "ara" gén. Mindannyian vágyunk a másik felünkre, legfeljebb, nem találtuk még meg. Egyszerűen az is lehet, hogy nem vesszük észre. Nem látjuk a félelmeinktől, pedig már ott van a közelünkben. Mi lenne, ha csak úgy bekapcsolnánk az "ara" gént? Aztán lesz, ami lesz.

Izgi, nem?

 

 

 

Please reload

Please reload

September 2, 2019

Please reload